Látogató párkapcsolatok – páros szingliség


Látogatói párkapcsolat egy olyan kapcsolati forma, amelynek során a partnerek nem élnek egy fedél alatt.

A hagyományos családfelfogás nagy átalakuláson ment át az utóbbi évtizedekben, és a folyamat nem állt meg – úgy tűnik, van még új a nap alatt.

A látogató párkapcsolatok egyre jobban terjednek Magyarországon.A válással végződő házasságok arányának növekedése, az élettársi kapcsolat térhódítása, a vállalt gyerekek számának csökkenése, vagy az egyszülős családok számának növekedése mára már nem csak a statisztikusok, családpolitikai szakértők számára ismert jelenségek. A „szingli” életstílus, amelynek szimbóluma a huszas évei végén, harmincas évei elején járó gyermektelen, egyedülálló, munkájában sikeres nő, csaknem két évtizede a popkultúra részévé vált, mégha Magyarországon továbbra is kötődnek hozzá pejoratív érzelmek. A globalizációnak köszönhetően ugyan hazánkban is egyre elfogadottabbá vált például az élettársi kapcsolatban való gyerekvállalás, vagy felbukkant a fent leírt archetípus, ugyanakkor úgy tűnik, hogy továbbra is él a tradicionális családról alkotott eszmény, melynek alapvető tartozékai a kenyérkereső édesapa, a háztartásfenntartó édesanya, két gyerek, a szép ház, az autó és a kutya.

Mégis úgy tűnik, hogy a valóság egyre messzebb kerül ettől a képtől. A XX. század végétől nemcsak az oktatási rendszerben eltöltött évek száma nőtt meg jelentősen, hanem az individuum felértékelődése miatt egyre későbbre tolódik a családalapítás a fiatalok életében. A hazai szociológia radarján is felbukkant trend azt mutatja, hogy ma már sok párkapcsolatban egyszerűen „kimarad” egy lépés, ami eddig alapvetőnek számított: az összeköltözés. A magyar szaknyelvben ’látogató párkapcsolatoknak’, vagy ’lat-kapcsolatnak’ (angolul LAT, azaz ’living apart together’) nevezik azt a párkapcsolati formát, amelynek során a partnerek tartós és kizárólagos kapcsolatban, de külön háztartásokban élnek. Ebben a rendszerben nincs is semmiféle újdonság akkor, ha két, szüleikkel élő kamasz együttjárását szeretnénk körülírni. A látogató partnerkapcsolatok esetében azonban két teljesen önálló háztartást vezető felnőttről van szó, akik valami miatt nem tudnak, vagy nem akarnak összeköltözni. A látogató párkapcsolatban élőket (Magyarországon közel félmillió embert) nem tekinthetjük homogén csoportnak, hiszen különböznek korcsoport, szexuális orientáció, vagy éppen a döntés mögött álló indokok szerint. A szakirodalom egy része nem sorolja a lat-kapcsolatok közé az olyan párokat, akik valamilyen külső akadály miatt döntöttek az átmeneti különélés mellett, csupán azokat, akik önálló döntés alapján, hosszú távon tervezik ennek az elrendezésnek a fenntartását. (A KSH munkatársa, Kapitány Balázs, akinek a tanulmányát az alábbi cikkhez felhasználtuk, nem tesz ilyen különbséget.) Magyarországon összességében a különélő partnerrel rendelkezők közel feléről feltételezhető, hogy tudatosan választják ezt a kapcsolati formát, és nem a „hagyományos” házastársi vagy élettársi kapcsolat előszobájának, hanem ezek alternatívájának tekintik a különélést.

Különböző generációk tagjainak más és más oka lehet arra, hogy látogató párkapcsolatban éljenek.A látogató párkapcsolatok, illetve azok az okok, amelyek ennek az életstílusnak a választása mögött állnak, legegyszerűbben a különböző generációk elkülönítésével csoprtosíthatóak. Valószínűleg kevesen lepődnek meg, hogy a különélés leginkább a 20 és 30 év közöttiekre jellemző, ezt az életformát választók 60 százalékban 30 alattiak. Vegyesen találhatunk köztük olyanokat, akik ugyan össze akarnak költözni a partnerükkel, de valamilyen külső ok miatt nem tudnak, például még a szüleikkel, vagy kollégiumban élnek, nem engedhetik meg maguknak a saját (vagy nagyobb) lakást. Az összeköltözés elnapolása mögött belső okok is állhatnak: ebben a korban, esetleg az oktatási rendszerből éppen kilépve, a karrier kezdetén különösen fontos a fiatalok számára az önállóság megalapozása, de sokan nem érzik elég stabilnak a kapcsolatukat, nem biztosak a saját vagy a másik érzelmeiben, ahhoz, hogy ekkora lépésre szánják el magukat. Erre korosztályra általában érvényes az, hogy a kapcsolat néhány év után vagy eljut az együttélés fázisába, vagy felbomlik.

A középkorúak esetében, akik látogató párkapcsolati formát választók 20 százalékát teszik ki, a hosszabb ideje (akár hét éve) fennálló látogató kapcsolat arra utalhat, hogy a pár már nem is fog összeköltözni, hanem továbbra is ilyen formában folytatja, esetleg szakítanak. Az önállóság megőrzését lehetővé tévő partnerkapcsolat a negyvenes korosztály számára is lényeges lehet, mivel ekkorra már mindkét embernek jól kialakított életritmusa van, úgy látják, hogy ennek megváltoztatása több súrlódáshoz vezetne, mint amennyi praktikus és érzelmi előnye az együttélésnek van. A helyzetet külön bonyolíthatja, ha a pár egyik vagy mindkét tagja előző kapcsolatból származó gyerekekkel él, és tartanak attól, hogy az új partner odaköltözése konfliktusos lenne. Hasonlóan érzékeny helyzetet teremt, ha valaki nem a gyerekeivel, hanem az idős szüleivel él egy háztartásban – hacsak nem áll rendelkezésre akkora ház, amiben le lehet választani külön lakrészeket, jó eséllyel mindegyik érintett fél idegenkedik az együttlakástól. Végül, az idősebb párok számára a megszokott napirend megváltozása szólhat az összeköltözés ellen, de éppen ennyire központi kérdés a gyerekek, unokák, ismerősök elítélő véleménye is.

A látogató párkapcsolatban élők vitatkoznak azzal a nézettel, hogy egy ilyen viszony ne lehetne intenzív és bensőséges. A felhasznált kutatásban a válaszadók fele számolt be arról, hogy szinte mindennap találkozik a partnerével, a válaszadók negyede számolt be heti néhány alkalomról; ezek a találkozások jelenthetik azt, hogy egy külső helyszínen, közösen vesznek részt valamilyen tevékenységben, de azt is, hogy egyikük lakásában töltik az időt. A látogató párkapcsolatokat könnyű elkülöníteni a távkapcsolatoktól (ez utóbbi esetben a különélés oka a leküzdhetetlen földrajzi távolság), ha figyelembe vesszük, hogy a lat-kapcsolatban élők 4/5 része egy óra alatt eljut a párja otthonába. Hazánkban a látogató partnerkapcsolatok 55 százaléka több mint két éve áll fenn, de meglehetősen kevés közöttük a tíz évnél hosszabb ideje tartó viszony. Hazánkban, más országokkal összehasonlítva ritka (a látogató párkapcsolatban élők 11 százalékára igaz) az, hogy valaki előzetes együttélés után költözzön külön a partnerétől. Ennek oka lehet akár a tradicionális értékek elterjedtsége is: konfliktusok esetén a kapcsolat teljes megszűnése jelenthet inkább megoldást, nem a szétköltözés.

A látoató párkapcsolatok esetén felmerülő konfliktusforrások mások, mint az együttélés esetében.A rendelkezésünkre álló kérdőíves felmérésben maga a szerző is problémásnak értékelte az olyan érzelmi alapú változók kvantitatív módszerekkel való mérését, amilyen például a kapcsolati elégedettség, ugyanakkor a kutatók alacsonyabb elégedettséget figyeltek meg a látogató párkapcsolatban élők esetében, mint a házas-, vagy élettársaknál. Ez részben adódhat abból, hogy olyan párok is szerepelnek a megkérdezettek között, akik nem önszántukból, hanem külső körülmények miatt nem tudnak összeköltözni. A kapcsolattal való elégedettség alacsonyabb voltának ellenére a különélés tényét – ami biztosítja a bármikor rendelkezésre álló személyes teret, még akkor is, ha a partnerek ugyanabban a háztömbben vagy utcában laknak – sokan olyan pozitívumként értékelik, ami éveken keresztül képes fenntartani a „mézeshetek” időszakának izgalmait, mivel a felek nem vesznek bele a „szürke hétköznapokba”. Ezen kívül számos olyan konfliktusforrás adott egy házasságban, vagy élettársi kapcsolatban, ami a lat-kapcsolatokból egyszerűen kimarad: a különélő párok között lényegesen kevesebben vitatkoznak a házimunka megosztása, az anyagi ügyek, vagy éppen az alkoholfogyasztás miatt. Érdekes viszont, hogy az együtt és külön élő párok között kevés a különbség, ha azoknak az arányát nézzük, akik számára a gyermekvállalás, illetve a közös célok, tervek jelentik az összetűzések alapját. Ez utalhat arra, hogy a partnerek a látogató párkapcsolatok esetében is központi kérdésnek tekintik a jövőre vonatkozó tervezést. Végül a házaspárokhoz vagy az élettársakhoz képest nagyobb problémát jelent a szabadidő eltöltésének megtervezése, a barátokkal való kapcsolat és a féltékenység akkor, ha nem egy fedél alatt laknak a pár tagjai.

A társadalmi kontextus szempontjából két szinte ellentétes elméleti keretet is fel lehet állítani a látogató kapcsolatok terjedésének magyarázataként. Az egyik magyarázat a már leírt individualizálódási folyamatot határozza meg a megfigyelt trend okaként, amely az utóbbi évtizedekben ment végbe, és az önálló egzisztencia megteremtésének egyre nagyobb mértékű felértékelődésével járt. Egy másik magyarázat szerint a jelenség úgy is értelmezhető, mint a partnerkapcsolatok igazodása a modern körülményekhez, ahol a nők is egyre nagyobb arányban dolgoznak (és fektetnek szignifikáns időt és energiát karrierjük építésébe), megváltoznak az emberek lehetőségei a kapcsolatok ápolására, az együttélésre, de továbbra is igényük van arra, hogy valamilyen formában párban éljenek.

Összességében a látogató párkapcsolatokat – ahogy a házasságot, a szingliséget, a gyerekvállalás mellett vagy ellen döntést – sem kellene a XXI. század áldásos velejárójának, vagy éppen devianciának tekintenünk. Akadnak olyanok, akik csak átmeneti szakasznak tekintik ezeket az ismertség elején, de bizonyos esetekben egész életre szóló elköteleződést jelenenek. Ritkán ugyan, de előfordul, hogy párok megházasodnak, sőt, közös gyerekeket vállalnak úgy, hogy továbbra sem élnek egy fedél alatt. Egy jelenség terjedése mellett mindig nyitva marad a lehetőség, hogy bizonyos egyének számára, a saját személyes boldogságukhoz nem lesz megfelelő egy bizonyos életforma – az új értékrendek pozitív hatásának azt tekinthetjük, hogy mindenki választhat neki (és a partnerének) leginkább megfelelőt.



Previous Túlélte a jégkorszakot
Next Tényleg hidrogénbombát robbantott Észak-Korea?

No Comment

Leave a reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.